A szubjektum hermeneutikája

"Foucault sietős léptekkel, elszántan lép be az amfiteátrumba - mint valaki, aki beleveti magát a vízbe. Átverekszi magát a tömegen, leül az asztalához, messzebb tolja magától a magnókat, hogy maga elé helyezze a jegyzeteit, leveti a zakóját, felkapcsolja az asztalon álló lámpát, majd hatalmas sebességgel nekikezd az előadásnak. Erős, átütő hangját hangszórók közvetítik hallgatóságának - ez a modernitásnak tett egyetlen engedmény ebben a lapos stukkótálakból felfelé áramló fénnyel alig megvilágított teremben. Sehol egy szabad hely: háromszáz férőhelyes az előadó, de ötszázan zsúfolódnak össze benne [...] Semmiféle retorikai hatásra nem törekszik. Az előadás világos és elképesztő hatóerejű. Egyáltalán nincs itt szó improvizációról. Minden évben tizenkét óra áll csupán rendelkezésére ahhoz, hogy nyilvános előadásokon ismertesse az előző évben végzett kutatásait, ezért ennek érdekében a lehető leglényegretörőbben adja elő mondandóját, és - mint azok a levélírók, akik már a papír végére értek, de még nagyon sok mindent el akarnak mondani - még a margókat is kitölti. Negyed nyolc. Foucault befejezi az előadást. A diákok az asztala fele sietnek, de nem azért, hogy beszédbe elegyedjenek vele, hanem hogy kikapcsoljak a magnóikat. Kérdések nincsenek, Foucault egyedül van a nagy tömegben." Michel Foucault 1971 januárjától 1984 júniusában bekövetkezett haláláig tanított a College de France-ban, Katedrájának elnevezése A gondolkodási rendszerek története volt. Az előadások annak a korszaknak az aktuális kérdéseire is reflektálnak, amelyben megszülettek és elhangzottak. A hallgatókat, akik részt vettek rajtuk, nem pusztán a hétről hétre bővülő tananyag és az előadásmód szigorúsága nyűgözte le; az előadások a jelenre is új fényt vetettek. Michel Foucault művészete abban állt, hogy mindig újra rámutatott: a jelent mélységesen átjárja a történelem. Mindegy, hogy Nietzschéről, Arisztotelészről, a XIX. századi pszichiátriai szakértelemről vagy a keresztény pasztorációról beszélt: a hallgatók mindebből mindig a jelenre és az aktuális eseményekre vonatkozó tanulságokat szűrhettek le. A tudós műveltség, a személyes elkötelezettség és az eseményen való munkálkodás finom egysége adta Michel Foucault előadásainak különös erejét.