Beszélgetés, nyelv és lehetőségek

Nem vitás, hogy elhagytuk a modernitás korát, a tudományos pozitivizmust, amiben minden annyira egyszerűnek tűnt. Értettük, merre halad a világunk, és hogy mit kell tennünk benne. Gondolkodásunknak ez a nyugalmas íve Descartes-tól Einsteinig terjedt. A relativitáselmélet már jelezte, hogy ezzel baj van. Rámutatott, hogy még a fizikai valóság sem egyféle. Azt pedig a bőrünkön tapasztaltuk, hogy a "puha" tudományokban, mint amilyenek az emberekkel és az életükkel foglalkozók, még annyira sem. Ez a szinte zsigeri megérzés állt az Animula új sorozata, a '21. század pszichoterápiája' elindítása mögött. Harlene Andersonnak ez a munkája, ami hatodikként jelenik meg ebben a szériában, voltaképpen az első - ha nem csak az előző kötetek szerkesztésekor vesszük észre, mennyit hivatkoznak rá. Klasszikus terápiákon edzett (pozitivista) agyunknak nagyon nehezen fogadható el a "nem tudás" pozíciója. Rettentően leértékeli szakértelmünket, arról nem is beszélve, hogy ha a terápia csak egy beszélgetés, hogyan fogadhatnánk el érte pénzt? Remélem, ez az írás tesz némi rendet ebben a zűrzavarban. Talán segít beláttatni velünk, hogy amit ténynek gondolnánk, inkább személyes konstrukció (amiről George Kelly írt elsőként); hogy a sorsunk nem objektív, hanem a narratíváink teszik olyanná, amilyen lesz (Michael White); hogy hasznosabb a nem-tudás felől indítani egy beszélgetést, mint megszakérteni, mit kellene a kliensnek mondania, vagy a családnak tennie (erről szól ez a kötet).