Mindenkinek jut egy takaró

Vasas Tamás egyik versében írja, az óceán fenekén is elpusztulnak bálnák, s ahogyan idő kell ahhoz, hogy az el pusztult testből a felszínre jusson az oxigén, ahogy figyelnünk kell a vizet, hogy meglássuk, mekkora egy bálna utolsó lélegzete, úgy áll össze egy saját világ e versekből a kötet végére. Apró, ismétlődő motívumokból, lebegő hangulatokból, a háttérben kirajzolódó valóságból és a lírai én finom rezdüléseiből épül ki ez a sajátos világ, egy saját mitológia, mire a kötet végére érünk. Ezek a versek épülnek, miközben építik is ezt a sajátságosan megfogalmazott világot, aztán elkísérik az olvasót, dolgoznak lelkében ezek a gondolatok, körülveszik, akár az óceán vize. Amint a vízből ered minden élet, úgy ebben a könyvben is az óceánból bontakozik ki minden, oda jutunk újra és újra vissza, egy bálna szájához, mintegy várva arra, hogy a lírai énnel, a versekkel együtt nyeljen el bennünket is, mint megannyi Jónást.