Kard és kódex - Szent László regénye 2. rész

Egy kislány gyakran megleste az udvaron az ősz szakállú öregurat, de félt odamenni hozzá. Pedig azt mondták neki, az a bácsi az apja. Nem hitte el. Tudta ő, hogy a kislányoknak vidám, fiatal apjuk van. Bár azoknak, akiket ő ismert, anyjuk is volt. Neki pedig nem. Ezen sokat töprengett. Az anyjáról azt hallotta, hogy meghalt, az Úr Jézushoz távozott a Mennyországba. Ebből semmit nem értett. Csak azt tudta, hogy ha az anyja elment, akkor majd vissza is jön, amint lehet. És ő várt türelmesen. A magas, sovány, ősz király lopva a leányát figyelte, aki egy kölyökkutyával játszott az üde, májusi fűben. Ám csapongó gondolatait nem tudta megfékezni. Úgy érezte, mindig jobban szerette a békét, a krisztusi könyörületességet, mint a harcot. Mégis egész életében háborúznia kellett. A harc lett a végzete. Harcolt a kunok és a besenyők ellen, bizánci görögök, bolgárok, horvátok, teutonok ellen, sőt magyarok ellen is a trónharcok idején. Királyként ezt kellett tennie. De nem ezért született erre a földre. Az ő küldetése, amit a Szentlélek sugallatára a Déli-Kárpátok kis kolostorában értett meg, a magyar nép egyesítése volt. Ám ebből a küldetésből semmit sem teljesített - vonta meg a mérleget. A tisztségviselői azzal hitegetik, hogy rend és béke van az országban, biztonságban él és gyarapszik a nép, templomok, várak, paloták épülnek. Az igazság azonban az, hogy még a küldetése teljesítésének eszközeit sem sikerült felkutatnia. Nincs meg a kard, és nincs meg a kódex sem. Nem jutott el a Donhoz, és már nem is jut el oda ebben az életben.